A mistelbachi boglár

A mistelbachi boglár rajza Fettich Nándor nyomán; középen a rögzítést lehetővé tevő szegecs, amellyel a ló homlokán lévő bőrszíjhoz erősíthették; a székely rovásjelekkel azonosítható jelek állatok testén való szerepeltetése több évezredes eurázsiai szokás, amelyet (avar közvetítéssel) a magyar jelhasználat képvisel napjainkban (a jogar oroszlánján lévő "j" a magyar állameszme több évezredes gyökereire vet fényt)


A mistelbachi boglárt Fettich Nándor mutatta be. Bendefy László jelképnek tekintette és az értelmezéssel folytatta az ékszer leírását. A kérdéshez László Gyula is hozzászólt. A általuk előadottakra a székely írásjelek segítségével tehetjük fel a koronát.

A Fettich Nándor régész által lószerszámdíszként említett phalerákat (boglárokat) Bendefy László így ismerti:

" Egyszerű rátekintéssel megállapítható, hogy kivétel nélkül valamennyi a napkorongot ábrázolja. Ugyancsak fontos körülmény az is, hogy többjük aranyozott (így a gyulaiak), ami szintén összefügg azzal, hogy ezek a korongok a Napot jelképezik. ... Több ásatás alkalmával megállapítható volt, hogy a phalerák a sírba helyezett lókoponyán, illetve annak is a homlokán helyeztettek el, ami azt jelenti, hogy az életben is a phalerák a ló homlokát díszítették. Valóban kétségtelen, hogy a phalerák csakis a lovak homlokán kerültek alkalmazásra. ... Messze vagyunk attól, hogy tisztában legyünk azokkal a vallásos képzetekkel, amelyek a phalerák alkalmazása mögött rejlenek, de hogy valami ilyesmiről van szó, az kétségtelen.

A vasmegyei Dozmat eredeti regősénekváltozatában (és ugyanígy az ország számos más vidékéről ismert változatban) olvassuk a csodaszarvasról:

"Homlokomon vagyon fölkelő ékes Nap ..."

... A "Júlia szép leány" című székely balladában, valamint egy moldvai magyar balladában a csodaszarvasból bárány lesz, de a nap ott van a homlokán:

"Azon ereszködék fodor fejér bárány,

A napot s a hódat szarva között hozván ...


A moldvai magyarok "Márton sziep Ilona" című balladájában:

"Itt esz ereszkedik ed fehér báránkó ...

Sz e fejében vala ed sziép féniesz napfén ..."


Bendefy idézi László Gyulát, aki szerint "Nyilvánvaló, hogy itt a művészi gondolaton túli tényezőkkel kell számolnunk."

Azaz a "tudomány" eljutott az ősvallás szerepének felismeréséig, de azt - a finnugrista rosszallás légkörében - nevén nevezni nem merészelte. A boglárt borító székely "j" rovásjeleket (azok avar párhuzamait) pedig a székely László Gyulának sem sikerült felismernie. Ezzel az említett kitűnő tudósok nem állnak egyedül. Az akadémikus "tudományra" általánosan jellemző ősvallás- és írástörténeti tudatlanság, valamint az ősvallástól és a székely rovásjelektől való zsigeri irtózás megakadályozta a boglár jeleinek és szerepének megértését.


Bendefy máig ható fontos megállapítást tesz, amikor leszögezi, hogy itt a szarvas és a ló, valamint a Nap és a ló homlokán alkalmazott napkorongok között szerves összefüggés van, akárcsak az avar és az ómagyar kultúra között is. Hozzátehetjük: ma már tudjuk, hogy az avarok magyarul beszéltek, s hogy az avar-magyar ősvallás által meghatározott jelképhasználat nyomait találjuk meg az avar és a magyar temetőkben, valamint a magyar néprajzban és az uralmi jelhasználatban is.

A bogláron két jelet azonosíthatunk: a napjelképen túl a "jó" szójelét is. Vagyis a bogláron nem csupán egy napjelkép található. Azonban sem Fettich Nándor, sem Bendefy László, sem László Gyula nem vette észre a székely "j" rovásbetű szójel-előzményével azonos jelet, amelyből pedig 21 darab is található a napjelkép körül. (Jelentősége lehet a 21-es számnak is, de ezt egyelőre nem értjük.)



2. ábra. Az "A magyarság jelképei" c. kötetemben közzétett párhuzamok (jellel ellátott állatok ábrázolásai); a mistelbachi bogláron látható jelekből az is következik, hogy az avar és a magyar állameszme azonos ideológiai alapokra épült



Ezen ősvallási szimbolikának (az állatok testére tett, székely írásjelekkel rokon jeleknek) az eurázsiai elterjedtségét és előzményeit 1999-ben ("A magyarság jelképei" c. kötetemben) már jeleztem, azonban az írástörténeti vonatkozásoknak nem volt visszhangja. Jellemző a tudós világ szelektív érdeklődésére és/vagy korlátokkal rendelkező szellemi befogadóképességére, hogy bár Bakay Kornél a kötetemből (2. ábra) a jogar oroszlánjának képét a saját kötetébe a megkérdezésem és köszönet nélkül átvette (tehát minden bizonnyal látta és olvasta), a kínai és lurisztáni párhuzamokkal, az állatok testén lévő jelekkel s az ábraszövegben megfogalmazott következtetéseimmel nem tudott mit kezdeni.

Az állatok testére rakott jelek szokása igen régi lehet. Legkorábbi ismert előfordulásai a Kr. e. 3000 táján kihalt hattik hagyatékában maradtak ránk (Mészáros Gyula szerint a hattik a szkíták ősei). Innen terjedhetett el ez a szokás Lurisztánba és a sztyeppére. A magyarázó jelekkel díszített szarvasok az égistennőt (a magyar Enéh-t, az egyiptomi Nut-ot, stb.) jelképezik.






3. ábra. A boglárt a jó szójelből (a székely "j" betű előképéből) alkotott sor keretezi; a jel a Tejút egyik ábrázolási formája; az égi szarvas (Enéh) ezen a Tejúton menekül Nimród és fiai (Hunor és Magor) elől az égbolt csúcspontja (a Sarkcsillag) felé; a pueblo indiánok szerint is utat jelöl: méghozzá azt, amelyen az őseik a mai hazájukba érkeztek







4. ábra. A boglár közepén valóban egy napjelkép található; a Nap karácsonykor a Tejút hasadékában kél (azaz a bogláron lévő két jel szorosan összefüggő mondanivalót hordoz); formailag összefügghet a székely "ü" (Üdő) jellel, amelynek hangalakja a sumer Utu és a szkíta Oitoszür "Utu szár; Üdő úr" napisten nevével rokon


A bogláron egy napjelkép és a "jó" szójelének 21 példánya látható. Azt már az eddigi felismerésekből is tudjuk, hogy többről van szó egyszerű díszítésnél. Ez a boglár kétségtelenül az ősvallás szertartásainak szereplője, jelképeinek egyike lehetett. Ha a genetika képes lesz a temetés során feláldozott ló maradványaiból a ló színét is meghatározni (s a ló fehérnek bizonyul), akkor további megerősítését kaphatjuk a boglár napjelkép-voltának. A sztyeppi szokások szerint ugyanis a legmagasabb rangú égi szereplőnek (azaz a napistennek) fehér lovat illett áldozni. A boglár a ló és a napisten összetartozását fejezhette ki.


Feltehetjük azt is (mert e korban az lehetett szokásos), hogy az effajta (szertartások során használt jelképekhez) verses, zenés vagy ritmusos mondóka is tartozott. E mondókában talán 21-szer ismételték meg ugyanazt a rövid mondatot, s ebben a mondatban szerepelhetett a jó szó.

A mondat feltehetően "Jó Üdő"-nek hangzott, aminek analógiája a magyar "Jóisten". Ebből a feltételezhető olvasatból a jó szó bizonyos. Ugyanezt a kacskaringó alakú jelet használták a csukcsok is, szintén a "jó" fogalmának jelölésére (azonban ennek a csukcs szónak a hangalakját nem ismerem).

A "jó" jelentésű avar kacskaringó esetében azért tételezhetünk fel magyar (azaz jó) hangalakot, mert a Tarih-i Üngürüsz szerint az avarok magyarul beszéltek. A Tarih-i Üngürüsz ugyanis annak a magyar népnek a történetét írja le, amelyik Baján alatt költözött a Kárpát-medencébe, és amelyik a középkori magyar királyokat is adta. E forrás szerint Baján avar-szabír honfoglalói (azaz a magyarok) a Kárpát-medencében vélük azonos nyelven beszélőket - nyilvánvalóan székelyeket - találtak.

Az avar bogláron lévő napjelkép a székely "ü" (Üdő) jelnek távolabbi rokona, ezért a jelölt szó Üdő alakú hangzósítása további megfontolásokat igényelhet.

.

Fontos körülmény, hogy a hasonló napjelképeket mutató boglárok "csakis a lovak homlokán kerültek alkalmazásra" . Ennek az az oka, hogy a méltóságjelölők helye a fejen van (mint az a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor jelkészletéből is kiviláglik) - s a napjelkép méltóságjelölő, mert alkalmas a királyság isteni eredetének jelzésére. A boglár tanúvallomása szerint az avarok ezt az ősi kárpát-medencei, de világszerte gyakorolt szokást (a fejen alkalmazott méltóságjelölőket) töretlenül megőrízték